Reményik Sándor: Szünet

 






Szünet

Csak zengedezett halkan a tücsök.
Egyszer elhallgatott.
Úgy éreztem: a hideg holdvilágban
Egy pillanatra minden megfagyott.
Elállott a mindenség szívverése
A kis éjféli dalnok szünetén.

Vajjon érez ilyesmit valaki,
Ha elhallgatok én?

Kaffka Margit: FÉNYBEN





Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.

Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.

De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, -
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen...


RADNÓTI MIKLÓS: ESŐ UTÁN






Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak.
Ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alul az árnyat...


A fű még az esőtől nedves
S a sétány már szárazon ásít
És méregzölden rángatja az utat
A teltgyomrú és gyöngyöző pázsit...


Rezegtetve szárítja az úton
Összeaszott szárnyát egy lepkepár,
Előbb az eső verte le őket.
Most nyilaz utánuk a napsugár...


Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak.
Ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alul az árnyat...

EDGAR ALLAN POE: Dal

 










DAL



Menyegződ napján láttalak,
Láttam bús arcod bús tüzét,
Pedig a boldog ég alatt
Minden szerelmes volt beléd.


Futó fény lobbant szemeden,
S akármi volt is az a fény,
Nem látott szebbet sohasem
Borús szemem e földtekén.


Lányos szemérem volt talán
Arcod parázsa, meglehet,
De tőle forróbb lett a láng,
Forróbban marta szívemet,


Mert nászod napján láttalak,
S láttam bús arcod bús tüzét -
Pedig a boldog ég alatt
Minden szerelmes volt beléd.


Kardos László

LIR MORLAN: Díszek










Emlékeimet akasztom idén lelkem fenyőágaira.

A gyermekkori pillanat, mikor az izzósor felragyogott, és a szobában mindenmás fény kialudt.
Ez arany gömb, fényesen csillogó, örömporral rajzolt reményvonalak kígyóznak a felszínén.

Egy hócsata emléke. Régi barátok kacagásával kísért száguldó képzelet. Soha még olyan meleg fagyot! A hótakaró gyémántporként ragyogott az utcalámpák meleg fényében.
Áttetsző üveg-jégcsap, ezüst akasztóval. A csavart felszínen halványan csillámlik a szeretet-emlék.

Az első csók.
Csipke-tört dísz, bonyolult kacskaringók egymásba hajló és egymástól elszakadó ágai. Kissé meg is repedt.

Egy gyermek mosolya.
Kristály-angyal, kétség sem fér hozzá, tökéletesre csiszolt szárnyai óvón borulnak az örökzöld ágak fölé, megtörve szivárvánnyá változtatják az egyszerű fehérséget. Az emlék fényében mássá válik a jelen.

Baráti esték, szerelmes alkonyok, családi percek, a rácsodálkozás, az öröm múló pillanatai.
A múlt pora most álom-csillám a díszek felszínén, és lelkem füzérfényi tükröződnek bennük.

Megannyi apróság. Önmagában is kincs mind. De együtt nyerik el a hozzájuk méltó ragyogást és hintik be csodával a tűleveleket.

Feldíszítem a lelkem.
Nem az ünnep kedvéért.
A mindennapokért.





Edgar Allan Poe: Álom az álomban








ÁLOM AZ ÁLOMBAN

Vedd csókom homlokodon,
s míg bucsúzom, angyalom,
hagyj ennyit vallanom -
igazad van im,
álmok voltak napjaim,
de ha elment a reményem,
nappal ment-e vagy csak éjben,
vízióban, vagy valóban:
nincs-e épúgy pusztulóban?
Hisz látszat a látomás
álomban álom, semmi más.

Állék hullámgyötört
parton - a hab zúgva tört.
Szorítám kezemet
s pár arany homokszemet.
Míly semmi! mégis mint oson
a mélybe ujjamon,
míg siratom! - míg siratom!-
óh Istenem! hát nem lehet
jobban szorítni kezemet?
óh Istenem! nem sikerül
megvédni egyet ez elül?
Minden látszat s látomás
álomban álom? Semmi más?

Babits Mihály

TÓTH ÁRPÁD: Látomás

 




LÁTOMÁS




Mint ezüst gyík villan setét mohákon
Alakod úgy illan át hűs szobámon,
Hol ó csipkéktől bánatos az ablak,
S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva
Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja,
S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak.




Mint a setét színpadra, akkor este,
Ezüstös apródként jössz most. Kezedre
Karéjos csipke függ, csuklódon alván.
S mintha szelíd Hamlet halálát látnád,
Szemed úgy néz felém a szűk szobán át,
S lágy szalagcsokor reszket térded alján.




Ó, csak egy pillanatra jössz. Megállasz.
Bomló hajadban tétován babrálgatsz,
Makacs fürtjét szemedről félrehajtva,
S máris, sebten, a hűs falakba folysz át,
S én nem tudom, milyen volt drága orcád,
Emlékem petyhüdt, mint a holtak ajka.







S egyszer majd végképp elfelejtem állad,
S hogy ujjaim közt fogtam... s párnás vállad
Illata emlékemből messzereszket...
És mégis hívlak s várom, visszatérsz-e?
Mint hibbant agg, ki csillagokba nézne,
S az égre könnyes, vak szemet meresztget.

BELLA ISTVÁN: Falevélen talált sanzon










Falevélen talált sanzon



Igen, és egyszer meghalok
és nem leszek, csak puszta név,
vagy az se, falevélvacok
résekből egy szín visszanéz,
nem lát meg ember, se madár,
te sem, pedig súgom: „vagyok”,
– bár torkom sincs, s hangom, akár
az augusztusi csillagok,
elég a lombbal, mielőtt
szólhatnék... Fű, hamu dadog.
Simítsd meg majd a levegőt
testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

TÓTH ÁRPÁD: A parkban

 






A PARKBAN




Halk hangon sírdogálnak a szelek,
Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák,
Fakó aranyvonal a holdszelet,
S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát
A sápadt hajnal, s halkan közeleg.




Megcsobbanó, híg sárban gázolok,
S az őszi kertben messzenézni félek,
Elhervadt ajkam csendesen zokog,
S érzem édes ízét tört, sűrü vérnek;
Az ágakon gyászlobogó lobog.






Egyszerre édes, lázas képeket
Látok kialvó szemmel, késő vággyal,
Hallok szelíd, lágy menüetteket,
S halk, surranó, selyembevont bokákkal
Az Élet a bús fák közt ellebeg...

Edgar Allan Poe: A Kísértetes Palota

 



A kísértetes palota

(részlet)


S csak rémes árnyak bálja, mellyel
a véres ablakokon át
ma itt disszonáns zene mellett
az utas kavarogni lát,
a sápadt ajtóból ma rémek
folyója foly
örökké, s hova azok érnek,
van kacagás - de nincs mosoly.