Illés Lilla M.: Ősz






Nézem, ahogy színes leveleket gyűjtesz az avarban. Sárgák, zöldek, bordók kavarognak ujjaid között. Prés alá rakod őket, a vén lexikonok port köhögnek, ahogy lekapod őket a polcról, múlt szaguk megcsapja az orrom. Odakint szemereg az eső, az öreg radiátor nagyokat kattanva erőlködik, hogy felmelegítse a szobát. Papír közé rakod őket, súlyos könyvek nehezednek a finom levelekre. Fáradt arcod nézem: így préselnek az évek is Téged, minden átélt nap ott szárad homlokodon, a szemed sarkában, az ezüst-deres hajadon.
Jó nézni, ahogy dolgozol. Hiányoztál már. Mikor is láttalak utoljára? Évek? Évtizedek? Ki számolja…
Emlékszem, akkor is ősz volt, és te ugyanígy leveleket préseltél, ugyanezekkel a kezekkel, ugyanezekkel a mozdulatokkal. Kicsi voltam még, alig látszottam ki a földből; a nagy csizmákban alig tudtam járni, nehézkesen totyogtam és elkeseredetten rugdostam a térdemig érő levél szőnyeget. Te fogtad a kezem – aztán felkaptál, megpörgettél magad körül és erősen magadhoz szorítottál. Én a nyakadba fúrtam az arcom, bújtass el, kértelek. Gyűlölöm az őszt –mondtam, pedig arany fényben úszott a part, a Nap lágy sugarait ezer apró csillámban verte vissza a tó.
S lám, most megint itt vagyok. Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek: szeretem az őszt. A dió illatot, a kémények köhögő füst-jeleit; szeretem a sárga, bordó leveleket, ahogy a hajadba potyognak, szeretem ezt az egész aranyba öltözött világot. Ma már nem veszel a karodba, a mesék is egyre rövidebbek, az émelyítő kakaó helyett keserű teát szürcsölünk. S én mégsem voltam soha ilyen édesen boldog.
Ezüst tincseidbe fonom ujjaim. S nevetek.


Tóth Árpád: Jó éjszakát!



Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rímek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényűzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyersdalú jelen.
Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szíve... Tik-tak... Igaz... Igaz...
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek... bolondság... szép jó éjszakát!

Tóth Árpád: Sötét szín izzik...





Sötét szín izzik, vékony vonal indul,
Az ébredő kert formát bontogat,
Az ében tömbökből merengve mintáz
A halk fény rózsaujja lombokat...

Tóth Árpád: Ó, hosszú éjek...



Ó, hosszú éjek,
Setét ruhájú,
Ólom csuhájú,
Vánszorgó percek,
Száz árva herceg,
Elátkozottak



Ó, éji órák


Tóth Árpád: Szeretnék átölelni...



Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...



Porcelán szív dobban...

Két csodás vers, két nagyszerű alkotótól!
Szívmelengető, és szívszorongató ajándékvolt, amikor ez a két különleges ember meglepte a még indulófélben lévő Porcelánszív Magazint egy-egy verssel.
Nagyrabecsülésünk, hálánk és szeretetünk múlhatatlanul az övék, és ez a két különleges alkotás is többet jelent két fantasztikusan megírt költeménynél. Erőt, és hitet adott abban, hogy érdemes ezen az úton maradni.
Örök tisztelettel: KÖSZÖNÖM!






Cs. Nagy László
Porcelánszív

Törékeny végtelen, tejfehér alázat,
néha összerezzen, ha lángolva lázad.
Megolvadt kő, ha ráhajol a sorsra,
két csillag között mint ha árva volna.

Nyitott tenyér, a nyárforró esőben,
angyalok szárnyán vergődő időtlen.
Simogatásban, és féltő mozdulatban,
küszöbön toporgó, szerény mozdulatlan.

Bókoló fűszálon gyöngyfényű harmat,
csendes templomokban felzengő karzat.
Hitmeleg tenyérfészek, égi türelem,
hajnalfényt rezzenő, remélő szerelem.

Szivárvány hajában fénnyel szőtt szép szalag,
álmodva suttogott, sorsnehezült szavak.
Árnyékkép, törékeny, ha kimondanám, 
szívből formázott, áttetsző porcelán.




Nagy Ilona
Porcelánszív…

Az én szívem kósza, parti szél, 
sasként szárnyal, aztán földet ér, 
s úgy beleroppan, mint az a hó, 
mit megtaposott egy földlakó.

Olykor pedig lenge, mint a nád,
- susogását hogyha hallanád -, 
csönddallam ez, édesbús meleg, 
de kottáját ki értheti meg…

Az én szívem bújós, rózsalonc, 
fészekmeleg – mégis volt kolonc -,
viharverte, kopott nagykabát, 
szeretetet mégis adna rád.

Hisz amikor lángol, ritka kincs
- van amije van, de nincs mi nincs -,
parazsában izzó csöndszirom, 
leheletnyi csók egy papíron.

Törékeny valami, csipketánc, 
bizony van már rajta némi ránc, 
elfogadó lett, s nem törtet ő, 
de porcelánszív, s még törhető…



Túl a láthatón









Sokan nem hisznek bennem, mert nem látnak.
Pedig ott vagyok…
Ott vagyok a fűszálon csillogó harmatcseppben, mely megtöri a reggeli nap fényét, és magára vonja a tekintetet, akár egy elveszített, apró ékkő.
Ott vagyok a hópelyhek szimmetriájában, minden lehulló, lélekként suhanó, tiszta, fehér kristály szélén ott ülök, és ott vagyok a szélben, mely könnyedén alá kap a pelyheknek. Ott vagyok, amikor lehullva csipketakaróvá állnak össze, és díszbe öltöztetik a világot, egy új élet, új kezdet reményével, a keresztelő takaró, és a menyasszonyi ruha fehérségével.
Ott vagyok a holdfény vetette árnyakban, és az ezüstlő sugarakban. Ott vagyok az összefonódásukban, a fény és a sötét tangójának minden rezdülésében, minden lépésében, minden ritmusos eltaszításban, és visszahúzásban. Ott vagyok, ahol összesimulnak, és életet adnak a másiknak önnön létükkel.
Ott vagyok az élettől duzzadó bimbó mellett, amikor végül kipattan, és gyűrt, álmos szirmait először bontogatja a napfényt keresve.
Ott vagyok a szivárványban, amit minden gyerek oly hévvel keres, és bárkit képes egy pillanatra visszaröpíteni abba a varázslattal teli korba.
Ott vagyok az arcodon legördülő könnycseppben, mely végül a semmibe vész néhány pillanatnyi lét után, felejtésre ítélve – de az én lelkemen beforraszthatatlan sebhelyeket hagy.
Ott vagyok a félmosoly legrejtettebb szegletében, és a boldog kacagás visszhangjában.
Ott vagyok a reszketésben, amikor a fióka először próbálja szárnyának erejét, és elhagyva a fészek biztonságát, rádöbben, hogy nem elveszíti, hanem elkezdi életét. Ott vagyok az első szárnyalásban, és minden továbbiban, mely elszakít, és belesimít a világba, mely a felhők fölé emel, és visszahoz a földre, a mámorában, veszélyében, és bizonyosságában.
Ott vagyok a haldokló végső sóhajában, és a virrasztó gyertya lángjában.
Ott vagyok a csillagok ragyogásában, a gyémántporral behintett fátyol minden ráncában, és az éji égbolt kecses ívében.
Ott vagyok a pillantásban, mely elmélázva, álmodozva kutatja a felhők lassú vándorlását, a mesékben, melyekhez tejszín alakot sző a képzelet.
Ott vagyok, amikor a pillangó kitör a bábból, és hosszú, kényszeredett gémberedettségéből szabadulva először érzi meg a fény ízét, és először tárja ki frissen növesztett szárnyát.
Ott vagyok az összetört szív minden kihulló vércseppjében, és ott vagyok a simításban, mely igyekszik összeforrasztani a sebet. Ott vagyok a fájdalom lassú múlásában, és a remény újjáéledésének pillanatában.
Ott vagyok a langyos esti szél suttogásában, és az éjjel illataiban, melyek hiába változnak évszakról évszakra, tisztábbak a nappal bármely illatánál.
Ott vagyok a szívdobbanásban, amikor a leendő anya először érzi gyermeke mozgását, és kezeit hasára szorítva reménykedve vár. Ott vagyok a születés fájdalmában, és az első érintés boldogságában, ott vagyok a felsíró gyermek hangjában, és az azt követő megkönnyebbült sóhajban.
Ott vagyok a levél színében, a rügyfakadás mélyzöldjében, a lassú sárgulásban, és a rozsdaszín lehullásban.
Ott vagyok a bíztatásban, a küzdésben, és a célba érés pillanatának dicsőségénél. Ott vagyok a kitartásban, és a feladás nehézségénél.
Ott vagyok, amikor tükörbe nézel, és félve keresed, vagy próbálod rejteni a hibákat – pedig én tudom, hogy hibátlan vagy, egy csoda, épp olyan, amilyennek lenned kell! Ott vagyok, és magamat látom a szemedben, a félelmedben, a fájdalmadban, az örömödben, a reményedben. Megfogom a kezed, és igyekszem elhitetni veled, hogy érdemes kilépned az ajtón, és keresni, meglátni, megtalálni mindazt, ami rajtad kívül is jó.

Hogy ki vagyok?
Szerintem tudod.
Sokan nem hisznek bennem, mert nem látnak.
Pedig ott vagyok…

Töredékek





APRÓSÁGOK
elmélkedések...



Szerencsére ritkán jut eszembe bölcselkedni
De azért az évek alatt egy-egy szösszenet túlélte az idő, a felejtés és a fejlődés szelekcióját – legalábbis egyelőre.


„Minden szívben van jóság
Csak le kell bontani a rákérgesedett páncélt, hogy hozzáférjünk”


„Ahogy az ember öregszik, a dolgok elveszítik az élüket. A sebek másként fájnak, a lelkesedés kevésbé ragad el, a színek nem ragyognak olyan határozottan, a különbségek lassan elmosódnak. Ekkor állunk készen arra, hogy értékeljük a hasonlóságot és az összetartozást is.”


„Isten megteremtette a fényt, és a sötétet, majd az eget, a földet, és minden létezőt.
Világot teremtett, és csodákkal töltötte meg.
Aprókkal, és hatalmasokkal, mint a hópehely tökéletes szimmetriája, a fény alkotta szivárvány, vagy az éji égbolt csillagainak feledhetetlen szépségű ragyogása.
Kár, hogy mire az emberhez ért elfáradt, és kiégett…”


„Az ember egyedi, és megismételhetetlen. Nincs két egyforma, nincs azonos együttállás.
Egyedi gondolkodásmód, egyedi emlékminta, egyedi tapasztalati szerveződés, egyedi látásmód.

Hát bánj így vele! Törékeny kincsként, mert amit eggyel megteszel, bármelyikkel megtörténhetne!

Az ember általános, és egyforma. Egyforma a faj szintjén, a szerkezet szintjén, molekuláris és atomi szinten. Ugyanazon összetevőket ugyanolyan erők mozgatnak, ugyanazok az atomi kötések, vonzások, taszítások működtetik. Egyformák, különbség nélkül!

Hát bánj így vele! Törékeny kincsként, mert ami az egésszel történik, az kihat minden részre!”


ÉN – mondta Isten elégedetten.
TE – visszhangozta  az Angyal leborulva.
Ő – sóhajtott az Ember áhítattal.
MI – sziszegte a Kígyó csalfán.
TI – mutogatott vádlón a Történelem
ŐK – súgta a Halál, a felejtés leplét lebbentve meg felettük








Nyári Alkonyok









Nyár Esti Merengés


Alkonyi fényben fürdik a táj,
Az esti csendben jázmin illat dereng,
Szirom hull alá, nincs akadály,
Rövid-örök útján táncolva kereng.

Langyos szellőt hoz most az este,
Emlék-illattal, lágy mesékkel telit,
Világom gyenge pírral festve,
Álomfényű ábránd-érzéssel telít.

Az Emlékezés gyermekét ringatja
a Jövőt, ki alszik mosolyogva,
A lágy szél arcát simogatja,
S álmait őrzi két kezébe fogva

Új fénypalástot ölt most a múlt,
Rég eltűnt gondok angyalszárnyon szállnak,
Ily estén a bú mosolyba fúl,
S édes-bús regék szép mesékké válnak.

A fényfátyol, mi hegytől égig ér,
Est szárnyon közelgő remény - lényeged,
Langyos éjt és álmokat ígér,
S jázmin illattal tölti meg az eget.




Nosztalgia



Lágy estellés a tájat becézi,
Nyug-vörös fénye szívem igézi,
Pille szárnyán megcsillan,
                    elillan
Régi alkonyok báját idézi.

Felrémlik a múlt homályos árnya,
Messze visz az emlékezés vágya,
Magasan fent lebegő
                    remegő
Hajdan-álmok elveszett szárnya.

Vadvirággal pompázó nyári rét,
Kacajjal ringató gyermeki lét,
Régi mesék dallama,
                    balzsama,
Búcsúzó fény súg nekem ó igét.


A régi rét, a régi táj, a ház

A meséken megkopott már a máz.
Emlékektől roskatag
                    vén falak,
Köztük hány mostba-kúszó gaz tanyáz

Halkan rebben a múlt tündérszárnya,
Álom-emlékek hű őr-árnya
Ködbe vesző, hallgatag
                    bús alak,
Lassan beolvad az est-homályba







Alkonyi angyal


Kristálykék égboltnak fennragyogó éke
Rőtfényű visszképét tótükörben lelte.
Ibolya palástot húz lassan az égre.
Sárgul már titkon a zöld levelek lelke.
Zizzen az esti kép közelgő léptedre...