Emlékeimet akasztom idén lelkem fenyőágaira.
A gyermekkori pillanat, mikor az izzósor felragyogott, és a szobában mindenmás fény kialudt.
Ez arany gömb, fényesen csillogó, örömporral rajzolt reményvonalak kígyóznak a felszínén.
Egy hócsata emléke. Régi barátok kacagásával kísért száguldó képzelet. Soha még olyan meleg fagyot! A hótakaró gyémántporként ragyogott az utcalámpák meleg fényében.
Áttetsző üveg-jégcsap, ezüst akasztóval. A csavart felszínen halványan csillámlik a szeretet-emlék.
Az első csók.
Csipke-tört dísz, bonyolult kacskaringók egymásba hajló és egymástól elszakadó ágai. Kissé meg is repedt.
Egy gyermek mosolya.
Kristály-angyal, kétség sem fér hozzá, tökéletesre csiszolt szárnyai óvón borulnak az örökzöld ágak fölé, megtörve szivárvánnyá változtatják az egyszerű fehérséget. Az emlék fényében mássá válik a jelen.
Baráti esték, szerelmes alkonyok, családi percek, a rácsodálkozás, az öröm múló pillanatai.
A múlt pora most álom-csillám a díszek felszínén, és lelkem füzérfényi tükröződnek bennük.
Megannyi apróság. Önmagában is kincs mind. De együtt nyerik el a hozzájuk méltó ragyogást és hintik be csodával a tűleveleket.
Feldíszítem a lelkem.
Nem az ünnep kedvéért.
A mindennapokért.
