Porcelán szív dobban...

Két csodás vers, két nagyszerű alkotótól!
Szívmelengető, és szívszorongató ajándékvolt, amikor ez a két különleges ember meglepte a még indulófélben lévő Porcelánszív Magazint egy-egy verssel.
Nagyrabecsülésünk, hálánk és szeretetünk múlhatatlanul az övék, és ez a két különleges alkotás is többet jelent két fantasztikusan megírt költeménynél. Erőt, és hitet adott abban, hogy érdemes ezen az úton maradni.
Örök tisztelettel: KÖSZÖNÖM!






Cs. Nagy László
Porcelánszív

Törékeny végtelen, tejfehér alázat,
néha összerezzen, ha lángolva lázad.
Megolvadt kő, ha ráhajol a sorsra,
két csillag között mint ha árva volna.

Nyitott tenyér, a nyárforró esőben,
angyalok szárnyán vergődő időtlen.
Simogatásban, és féltő mozdulatban,
küszöbön toporgó, szerény mozdulatlan.

Bókoló fűszálon gyöngyfényű harmat,
csendes templomokban felzengő karzat.
Hitmeleg tenyérfészek, égi türelem,
hajnalfényt rezzenő, remélő szerelem.

Szivárvány hajában fénnyel szőtt szép szalag,
álmodva suttogott, sorsnehezült szavak.
Árnyékkép, törékeny, ha kimondanám, 
szívből formázott, áttetsző porcelán.




Nagy Ilona
Porcelánszív…

Az én szívem kósza, parti szél, 
sasként szárnyal, aztán földet ér, 
s úgy beleroppan, mint az a hó, 
mit megtaposott egy földlakó.

Olykor pedig lenge, mint a nád,
- susogását hogyha hallanád -, 
csönddallam ez, édesbús meleg, 
de kottáját ki értheti meg…

Az én szívem bújós, rózsalonc, 
fészekmeleg – mégis volt kolonc -,
viharverte, kopott nagykabát, 
szeretetet mégis adna rád.

Hisz amikor lángol, ritka kincs
- van amije van, de nincs mi nincs -,
parazsában izzó csöndszirom, 
leheletnyi csók egy papíron.

Törékeny valami, csipketánc, 
bizony van már rajta némi ránc, 
elfogadó lett, s nem törtet ő, 
de porcelánszív, s még törhető…