Madách Imre: A vampír





"Esküdjél nő, esküdjél Istenre,
Hogy hiven megőrzöd szívedet,
Nyerjek bár a harcdúló Tiboldon,
Essék bár, hogy a sír eltemet.

Jól gondold meg esküdnek szentségét,
Zálogúl hajfürtöd add velem,
Isten véled aztán, - tán utolszor,
Igy int rejtélyes bús sejtelem.

A halálnak érintett meg szárnya,
S ím hogy megcsókollak homlokon,
Óh, nem érzed-e miként szellemkéz
Köztünk halvány, síri leplet von ?"

Jerta borzad s remegő ajakkal
Esküt suttog, búcsúcsókot ád;
Ármán indul, zálogúl magával
Vívén hölgye egy fürt éjhaját.

Lóra űl, s a várhidon amint megy
Horkol a ló, s vissza-visszavág,
Míg az udvarból utána rémes
Jóslattal vonítnak a kutyák.

"Menjünk, menjünk !" ordit, nyughatatlan
A hős és vezetni kell lovát.
"Vigan szóljon a kürt", mond s megcsendűl,
Hejh, de tompa, síri hangot ád.

És amint a völgyön messzebb száguld,
Nyomdokában kettes árnyat lát,
Néz, ki sincs mellette, újra indul
S mindkét árnyék követi nyomát. -

Jő az éj varázsoló csendével,
Jőnek véle a kis csillagok,
Megcsendűl a szellemek zenéje :
Zokogó szél, csevegő habok.

Minden oly bús, s mégis olyan vonzó, -
Jerta is még erkélyén mereng;
S ím a szellem-szó közűl feléje
Jól ismért hang ilyen szókat zeng :

"Fegyver csattog váram kapujánál,
Büszke bajnok kéri életem,
Hadd vesszen Tiboldnak híre, vára
Dűljön el, én nem védelmezem.

Büszke bajnok, váramat kivívod!
Hőshöz illő férfi harc-e ez ?
Elrablál előbb mint éji tolvaj
Mindent, ami örömöt szerez.

Elrablád éltemnek csillagzatját,
S azután jössz karddal éltemért,
Jól tudod, könnyű lesz így győzelmed,
Mert hogy védjem azt, nincs már miért !

Csillagom most néked ég s mosolyg csak,
Mely rám egykor tetterőt lehelt.
Hasztalan kérdem, hogy éljek-é még,
Haljak-é érette, adjon jelt."

Jerta hallgat, könny tódúl szemébe,
Szédűl, szédűl, - keble elszorúl,
Karja reszket s íme erkélyéről
A dalnok lábához rózsa hull.

Hólepel borítja a vidéket,
Hólepel alatt magányos sír,
Fent az égen csillagok reszketnek,
Lent a földön zokogó szél sír.

A fagyos sírban tátongó sebbel
Fekszik Ármán s édes álmot lát
Jertájáról, s szorosabban zárja
Mit keblén hord, a nő éjhaját.

"Bírom esküdet, mond, zord tanyámra
Ez hoz életet, hoz meleget." -
Óh ha tudnád, hogy magas váradban
Jerta téged rég elfeledett.

Ottan áll fényes, meleg szobában
Lágy párnákkal gazdag mátkaágy,
Melyen a kéj a perc mámorában
Lelkünknek kivánni mit sem hágy.

Ott álmodnak mennyet Jerta s Tibold
Egymás keblén, amint nyugszanak,
S ébredvén ott lelnek szebb valóra,
Mint a menny, melyet álmodtanak.

"Elhervadtál, mond Tibold álmában,
Ah de mindegy, kedves rózsaszál -
Lelkeinkből illatod már úgyis
A boldogság többé el nem száll".

Éjfélt üt, reng még az érc visszhangja,
Mint kebelben elmult bús idő,
S ím a folyosón mindig közelgve
Súlyos léptek hangos zaja jő.

Éjszak fénye néz az ablakon be
Véresen. Vonítnak az ebek,
Tibold alszik, Jerta megdermedve
Szólana s szavai nincsenek.

Csattogással tárul az ajtó föl,
Jerta félkönyökre dülve néz,
S ím a mátkaágy függönyredőit
Lassan vonja szét halotti kéz.

Ármán áll ott, csillogó szemekkel,
Keblén Jertának hajfürte van,
S a fürtnek mellette tátongó seb
Vérzik, vérzik szörnyen, zordonan.

"Jerta, Jerta ! most az én órám jő !
Hosszú a nap örömeidnek,
Míg én lent fázom hideg tanyámon,
Legalább hát most melengess meg !

Látod-é e hajfürt ép, enyém vagy,
Az nem hervad, mint a rózsaszál !
S tudod-e nő, hogy csak szíved vérén
Melegedhetik fel a halál ? !"

Ezzel vad Iángtól kigyúló arccal
A nő védtelen keblére dűl,
Míg ez szótlan párnájára roskad,
Érzéketlen, eszméletlenűl. -

Szürke reg derűl a szörnyű éjre,
Tibold ébred, csókkal ajakán
Símul Jertához, de visszaretten :
"Hah ! kiált, mért vagy oly halavány ?

Mért vagy oly hideg, nincs-é benned vér,
Jerta szólj !" - Ez búsan mosolyog :
"Oh egy élő, s egy holt kedvesének
Egy időben lenni vajh mi sok !"

"Milyen eszmék ! kedvesem beteg vagy ?
Légy nyugodt, űzd szét a rémeket !"
"Ott nyugszom meg én csak - mond szelíden
A nő - hova e vérnyom vezet."

Tibold fölkel s íme hajmeredve
Vérnyomot lát végig a szobán.
Fut mint őrült a havas vidéken
Ármán sírjáig a vér után.

Jön más éj, s a régi vendég véle,
Jerta a hónál fehérebb lett,
S minden reggel lábnyomok nélkűl a
Hóült sírhoz vérszalag vezet.

S a hajnallal többé föl sem ébred
Végre a nő, nincs már benne vér.
Óh, a rózsa hervad, míg a hajfürt
Hervadhatlan zálogképen él !

Reményik Sándor: Szünet

 






Szünet

Csak zengedezett halkan a tücsök.
Egyszer elhallgatott.
Úgy éreztem: a hideg holdvilágban
Egy pillanatra minden megfagyott.
Elállott a mindenség szívverése
A kis éjféli dalnok szünetén.

Vajjon érez ilyesmit valaki,
Ha elhallgatok én?

Kaffka Margit: FÉNYBEN





Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.

Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.

De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, -
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen...


RADNÓTI MIKLÓS: ESŐ UTÁN






Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak.
Ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alul az árnyat...


A fű még az esőtől nedves
S a sétány már szárazon ásít
És méregzölden rángatja az utat
A teltgyomrú és gyöngyöző pázsit...


Rezegtetve szárítja az úton
Összeaszott szárnyát egy lepkepár,
Előbb az eső verte le őket.
Most nyilaz utánuk a napsugár...


Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak.
Ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alul az árnyat...

EDGAR ALLAN POE: Dal

 










DAL



Menyegződ napján láttalak,
Láttam bús arcod bús tüzét,
Pedig a boldog ég alatt
Minden szerelmes volt beléd.


Futó fény lobbant szemeden,
S akármi volt is az a fény,
Nem látott szebbet sohasem
Borús szemem e földtekén.


Lányos szemérem volt talán
Arcod parázsa, meglehet,
De tőle forróbb lett a láng,
Forróbban marta szívemet,


Mert nászod napján láttalak,
S láttam bús arcod bús tüzét -
Pedig a boldog ég alatt
Minden szerelmes volt beléd.


Kardos László

LIR MORLAN: Díszek










Emlékeimet akasztom idén lelkem fenyőágaira.

A gyermekkori pillanat, mikor az izzósor felragyogott, és a szobában mindenmás fény kialudt.
Ez arany gömb, fényesen csillogó, örömporral rajzolt reményvonalak kígyóznak a felszínén.

Egy hócsata emléke. Régi barátok kacagásával kísért száguldó képzelet. Soha még olyan meleg fagyot! A hótakaró gyémántporként ragyogott az utcalámpák meleg fényében.
Áttetsző üveg-jégcsap, ezüst akasztóval. A csavart felszínen halványan csillámlik a szeretet-emlék.

Az első csók.
Csipke-tört dísz, bonyolult kacskaringók egymásba hajló és egymástól elszakadó ágai. Kissé meg is repedt.

Egy gyermek mosolya.
Kristály-angyal, kétség sem fér hozzá, tökéletesre csiszolt szárnyai óvón borulnak az örökzöld ágak fölé, megtörve szivárvánnyá változtatják az egyszerű fehérséget. Az emlék fényében mássá válik a jelen.

Baráti esték, szerelmes alkonyok, családi percek, a rácsodálkozás, az öröm múló pillanatai.
A múlt pora most álom-csillám a díszek felszínén, és lelkem füzérfényi tükröződnek bennük.

Megannyi apróság. Önmagában is kincs mind. De együtt nyerik el a hozzájuk méltó ragyogást és hintik be csodával a tűleveleket.

Feldíszítem a lelkem.
Nem az ünnep kedvéért.
A mindennapokért.





Edgar Allan Poe: Álom az álomban








ÁLOM AZ ÁLOMBAN

Vedd csókom homlokodon,
s míg bucsúzom, angyalom,
hagyj ennyit vallanom -
igazad van im,
álmok voltak napjaim,
de ha elment a reményem,
nappal ment-e vagy csak éjben,
vízióban, vagy valóban:
nincs-e épúgy pusztulóban?
Hisz látszat a látomás
álomban álom, semmi más.

Állék hullámgyötört
parton - a hab zúgva tört.
Szorítám kezemet
s pár arany homokszemet.
Míly semmi! mégis mint oson
a mélybe ujjamon,
míg siratom! - míg siratom!-
óh Istenem! hát nem lehet
jobban szorítni kezemet?
óh Istenem! nem sikerül
megvédni egyet ez elül?
Minden látszat s látomás
álomban álom? Semmi más?

Babits Mihály

TÓTH ÁRPÁD: Látomás

 




LÁTOMÁS




Mint ezüst gyík villan setét mohákon
Alakod úgy illan át hűs szobámon,
Hol ó csipkéktől bánatos az ablak,
S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva
Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja,
S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak.




Mint a setét színpadra, akkor este,
Ezüstös apródként jössz most. Kezedre
Karéjos csipke függ, csuklódon alván.
S mintha szelíd Hamlet halálát látnád,
Szemed úgy néz felém a szűk szobán át,
S lágy szalagcsokor reszket térded alján.




Ó, csak egy pillanatra jössz. Megállasz.
Bomló hajadban tétován babrálgatsz,
Makacs fürtjét szemedről félrehajtva,
S máris, sebten, a hűs falakba folysz át,
S én nem tudom, milyen volt drága orcád,
Emlékem petyhüdt, mint a holtak ajka.







S egyszer majd végképp elfelejtem állad,
S hogy ujjaim közt fogtam... s párnás vállad
Illata emlékemből messzereszket...
És mégis hívlak s várom, visszatérsz-e?
Mint hibbant agg, ki csillagokba nézne,
S az égre könnyes, vak szemet meresztget.

BELLA ISTVÁN: Falevélen talált sanzon










Falevélen talált sanzon



Igen, és egyszer meghalok
és nem leszek, csak puszta név,
vagy az se, falevélvacok
résekből egy szín visszanéz,
nem lát meg ember, se madár,
te sem, pedig súgom: „vagyok”,
– bár torkom sincs, s hangom, akár
az augusztusi csillagok,
elég a lombbal, mielőtt
szólhatnék... Fű, hamu dadog.
Simítsd meg majd a levegőt
testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

TÓTH ÁRPÁD: A parkban

 






A PARKBAN




Halk hangon sírdogálnak a szelek,
Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák,
Fakó aranyvonal a holdszelet,
S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát
A sápadt hajnal, s halkan közeleg.




Megcsobbanó, híg sárban gázolok,
S az őszi kertben messzenézni félek,
Elhervadt ajkam csendesen zokog,
S érzem édes ízét tört, sűrü vérnek;
Az ágakon gyászlobogó lobog.






Egyszerre édes, lázas képeket
Látok kialvó szemmel, késő vággyal,
Hallok szelíd, lágy menüetteket,
S halk, surranó, selyembevont bokákkal
Az Élet a bús fák közt ellebeg...