„szívvel, mely csodákra retten”
E.A.Poe – A holló
E.A.Poe – A holló
– Tündérbogyó. Ezt
eszik a tündérek, és nagyon szeretik – bizonygatta a fiú, miközben a kékes
létől maszatos tenyerét a lány felé nyújtotta.
– Nem is igaz… – vont vállat, és elfordult, hogy otthagyja a játszópartnerét, mit sem törődve azzal, aki rútul be akarja csapni.
– Dehogynem! Láttam is!
Lydia durcás arcán a gyanakvás vonásait lassanként döbbenetté festették át a hallott szavak.
– Tényleg?
Angyalszőke, kibomlott haja fennakadt egy bokor ágán, ahogy hirtelen visszafordult, és az eget kicsinylő, nefelejcs szemek hitetlenkedő csodálattal néztek a fiúra.
Harold akaratlanul is kihúzta magát, érezve, hogy fordul a szerencse, és ezúttal neki kedvez a helyzet. Elvigyorodott, gyermeki arcán a kaján öröm a felsőbbrendűség biztos tudatával keveredett. Hanyagul lecsüccsen egy mohával borított sziklára, és egyesével dobálni kezdte a kezében tartott bogyókat. Az apró, kék termések hang nélkül tűntek el a fűben, de fanyaran édeskés, ismeretlen, igéző illatuk ott maradt köztük a levegőben, mint egy láthatatlan, figyelmet felkeltő ikon.
A fiú, miután elfogytak a bogyók, kezét barna nadrágjába törölte, és még mindig vigyorogva nézett a várakozó lányra. Tudta, hogy Lydia milyen makacs, de talán éppen ez tetszett neki annyira.
– Apám már aludt. Én meg kiszöktem – vont vállat egyszerűen.
Egy lovász fia volt, aki nem barátkozhatott volna az uraság unokájával. Ha megtudnák, hogy együtt kószálnak az erdőben, mindketten megkapnák a magukét. Lydia bizonnyal hosszas kioktatást, és enyhe feddést, melynek végén tanulni küldenék, vagy selyemmel díszített, játékokkal teli szobájába. Harold… nos, Haroldra valószínűleg verés várna, hogy puszta kézzel-e vagy nádpálcával, az attól függ, kitől értesülne a szigorú apa az eseményekről.
Néhány évvel idősebb volt a lánynál, de Lydiát finom hölgynek nevelték, írt-olvasott, és olyan csodásan zongorázott, hogy szülei büszkén mutogatták az ismerősöknek, amikor csak tehették. Ezzel szemben ő, Harold, bár már elmúlt tíz éves, alig-alig tudta összeolvasni a szavakat. Iskolára nem volt ideje, és csak akkor tanult, ha rákényszerítették. Legtöbbször apjának segített a ház körül és az istállókban, erős volt, magas és izmos, ha kellett volna, fél kézzel felemeli a törékeny kislányt, hogy átemelje a csermelyen, nehogy koszos legyen karmazsin szoknyácskájának széle. Tudta, hogyan nyergeljen fel, fogjon be a kocsi elé, vagy csutakolja tisztára az úr hátasát, de nem tudta volna, hogyan írjon levelet, vagy hogyan mondja el szép szavakkal anyja sírjánál, mennyire bánja, hogy sosem ismerte. Hiába volt a kislány annyival apróbb, fiatalabb és sebezhetőbb, mindig is úgy érezte, hogy hátrányban van vele szemben, annyival okosabb, finomabb, szinte úgy tekintett rá, mint egy tündérre… de most megfogta! És ettől rendkívül elégedettnek érezte magát.
– Itt láttam őket – intett a bokor felé. – A bogyókat ették. Nem ijedtek meg, nem repültek el.
Lydia öntudatlanul lépett közelebb. Mintha megbabonázták volna a fiú szavai. Arca kipirult, és ajkai szétnyíltak a koncentrálástól. De hát már nagylány! Hét éves, és annyi mindent tud! A papa megmondta, hogy tündérek nem léteznek. Egy ekkora lány már nem hihet a tündérekben! De… de Harold tíz is elmúlt, és ha ő azt mondja, látott tündéreket…
– Még beszéltem is velük! Azt mondták, ez a kedvenc csemegéjük!
A lány szeméből eltűnt a gyanakvás, és nem maradt benne semmi más, csak a csodálat. A nagyfiú iránt, aki látott tündért, és még beszélt is velük!
– Szerintem szeretnének téged. Majd megmondom nekik, hogy játszanak veled!
Lydia, mint akit pofon csapnak, kijózanodott, és újra gyanakvás költözött a szemébe.
– Harold Blacksmith! Ha hazudsz nekem, megmondalak anyukámnak, és többé nem játszom veled!
Álltak, egymással szemben, tele kétségekkel.
– A nagymamán sokat mesélt a tündérekről.
– Az apu azt mondta, nincsenek is tündérek, és csak a kicsik hisznek benne!
– Mert a városban biztos nincsenek…
Egy pillanatra elhallgattak. Nézték egymást, és mindkettejük számára elfogadhatóvá kezdett válni a hirtelen kibukkanó magyarázat. Persze, hogy a városban nincsenek tündérek! Csak itt, a vidéki birtokon, az erdő fái közt, túl a csermelyen, a rekettyés szélén. Miért is lennének a városban? De itt… Igen, itt lehettek tündérek!
És Lydia hirtelen nagyon szeretett volna újra hinni a tündérekben. Tüdeje megtelt a délelőtt tiszta, lombillatú levegőjével, és szíve olyan örömmel vert, hogy szinte szárnyalni bírta nem csupán a lelkét, de apró, törékeny, vékonyka testét is.
– És is látni akarom őket!
Haroldra átragadt a lány lelkesedése, megfogta a kezét, és odahúzta a bokorhoz. A kicsiny, elefántcsont színű ujjak elvesztek a barnás tenyérben.
– Te nem szökhetsz ki.
Ez sajnos egy pillanatig sem volt kétséges. Pedig micsoda kaland lenne tündéreket lesni az éjszakában… de a felnőttek másképp látnák, és cseppet sem lelkesítené őket annyira a varázs-vadászat, hogy megértsék miért, hogyan és mennyire szükséges ez…
Harold letépte a bogyókat, egyesével, egymás után téve a lányka tenyerébe.
– Meglesheted őket. Tedd ezeket az ablakodba, és ha észreveszik, elmennek érte…
Lydia szeme felcsillant az ötletre, lelkesedése kobaltkék ragyogással tündökölt át íriszén.
Igen! Ha eljönnek érte, meg fogja lesni a tündéreket!
Lábujjhegyre emelkedett, hogy elérje a bokor felé hajoló Harold arcát, és puszit nyomott rá. A fiú elpirult.
– Nem is igaz… – vont vállat, és elfordult, hogy otthagyja a játszópartnerét, mit sem törődve azzal, aki rútul be akarja csapni.
– Dehogynem! Láttam is!
Lydia durcás arcán a gyanakvás vonásait lassanként döbbenetté festették át a hallott szavak.
– Tényleg?
Angyalszőke, kibomlott haja fennakadt egy bokor ágán, ahogy hirtelen visszafordult, és az eget kicsinylő, nefelejcs szemek hitetlenkedő csodálattal néztek a fiúra.
Harold akaratlanul is kihúzta magát, érezve, hogy fordul a szerencse, és ezúttal neki kedvez a helyzet. Elvigyorodott, gyermeki arcán a kaján öröm a felsőbbrendűség biztos tudatával keveredett. Hanyagul lecsüccsen egy mohával borított sziklára, és egyesével dobálni kezdte a kezében tartott bogyókat. Az apró, kék termések hang nélkül tűntek el a fűben, de fanyaran édeskés, ismeretlen, igéző illatuk ott maradt köztük a levegőben, mint egy láthatatlan, figyelmet felkeltő ikon.
A fiú, miután elfogytak a bogyók, kezét barna nadrágjába törölte, és még mindig vigyorogva nézett a várakozó lányra. Tudta, hogy Lydia milyen makacs, de talán éppen ez tetszett neki annyira.
– Apám már aludt. Én meg kiszöktem – vont vállat egyszerűen.
Egy lovász fia volt, aki nem barátkozhatott volna az uraság unokájával. Ha megtudnák, hogy együtt kószálnak az erdőben, mindketten megkapnák a magukét. Lydia bizonnyal hosszas kioktatást, és enyhe feddést, melynek végén tanulni küldenék, vagy selyemmel díszített, játékokkal teli szobájába. Harold… nos, Haroldra valószínűleg verés várna, hogy puszta kézzel-e vagy nádpálcával, az attól függ, kitől értesülne a szigorú apa az eseményekről.
Néhány évvel idősebb volt a lánynál, de Lydiát finom hölgynek nevelték, írt-olvasott, és olyan csodásan zongorázott, hogy szülei büszkén mutogatták az ismerősöknek, amikor csak tehették. Ezzel szemben ő, Harold, bár már elmúlt tíz éves, alig-alig tudta összeolvasni a szavakat. Iskolára nem volt ideje, és csak akkor tanult, ha rákényszerítették. Legtöbbször apjának segített a ház körül és az istállókban, erős volt, magas és izmos, ha kellett volna, fél kézzel felemeli a törékeny kislányt, hogy átemelje a csermelyen, nehogy koszos legyen karmazsin szoknyácskájának széle. Tudta, hogyan nyergeljen fel, fogjon be a kocsi elé, vagy csutakolja tisztára az úr hátasát, de nem tudta volna, hogyan írjon levelet, vagy hogyan mondja el szép szavakkal anyja sírjánál, mennyire bánja, hogy sosem ismerte. Hiába volt a kislány annyival apróbb, fiatalabb és sebezhetőbb, mindig is úgy érezte, hogy hátrányban van vele szemben, annyival okosabb, finomabb, szinte úgy tekintett rá, mint egy tündérre… de most megfogta! És ettől rendkívül elégedettnek érezte magát.
– Itt láttam őket – intett a bokor felé. – A bogyókat ették. Nem ijedtek meg, nem repültek el.
Lydia öntudatlanul lépett közelebb. Mintha megbabonázták volna a fiú szavai. Arca kipirult, és ajkai szétnyíltak a koncentrálástól. De hát már nagylány! Hét éves, és annyi mindent tud! A papa megmondta, hogy tündérek nem léteznek. Egy ekkora lány már nem hihet a tündérekben! De… de Harold tíz is elmúlt, és ha ő azt mondja, látott tündéreket…
– Még beszéltem is velük! Azt mondták, ez a kedvenc csemegéjük!
A lány szeméből eltűnt a gyanakvás, és nem maradt benne semmi más, csak a csodálat. A nagyfiú iránt, aki látott tündért, és még beszélt is velük!
– Szerintem szeretnének téged. Majd megmondom nekik, hogy játszanak veled!
Lydia, mint akit pofon csapnak, kijózanodott, és újra gyanakvás költözött a szemébe.
– Harold Blacksmith! Ha hazudsz nekem, megmondalak anyukámnak, és többé nem játszom veled!
Álltak, egymással szemben, tele kétségekkel.
– A nagymamán sokat mesélt a tündérekről.
– Az apu azt mondta, nincsenek is tündérek, és csak a kicsik hisznek benne!
– Mert a városban biztos nincsenek…
Egy pillanatra elhallgattak. Nézték egymást, és mindkettejük számára elfogadhatóvá kezdett válni a hirtelen kibukkanó magyarázat. Persze, hogy a városban nincsenek tündérek! Csak itt, a vidéki birtokon, az erdő fái közt, túl a csermelyen, a rekettyés szélén. Miért is lennének a városban? De itt… Igen, itt lehettek tündérek!
És Lydia hirtelen nagyon szeretett volna újra hinni a tündérekben. Tüdeje megtelt a délelőtt tiszta, lombillatú levegőjével, és szíve olyan örömmel vert, hogy szinte szárnyalni bírta nem csupán a lelkét, de apró, törékeny, vékonyka testét is.
– És is látni akarom őket!
Haroldra átragadt a lány lelkesedése, megfogta a kezét, és odahúzta a bokorhoz. A kicsiny, elefántcsont színű ujjak elvesztek a barnás tenyérben.
– Te nem szökhetsz ki.
Ez sajnos egy pillanatig sem volt kétséges. Pedig micsoda kaland lenne tündéreket lesni az éjszakában… de a felnőttek másképp látnák, és cseppet sem lelkesítené őket annyira a varázs-vadászat, hogy megértsék miért, hogyan és mennyire szükséges ez…
Harold letépte a bogyókat, egyesével, egymás után téve a lányka tenyerébe.
– Meglesheted őket. Tedd ezeket az ablakodba, és ha észreveszik, elmennek érte…
Lydia szeme felcsillant az ötletre, lelkesedése kobaltkék ragyogással tündökölt át íriszén.
Igen! Ha eljönnek érte, meg fogja lesni a tündéreket!
Lábujjhegyre emelkedett, hogy elérje a bokor felé hajoló Harold arcát, és puszit nyomott rá. A fiú elpirult.
– Eltűntek! Elvitték!
Itt voltak a tündérek!
Harold kiejtette a kenyérszeletet a kezéből, ahogy a kislány berontott az ajtón.
Jó ég! Szerencse, hogy az apja korán kiment ma az istállókhoz, mert ezt nem magyarázná ki…
Megragadta a kezét, és kihúzta a szegényes viskóból, be a ház mögé, a bokrok közé.
Lydia, mintha csak érezte volna a feszültséget, csendben maradt, és csak akkor szólalt meg újra, amikor már „elrejtőztek”. Hangján, hiába próbált suttogni, átütött az izgalom és a felfedezés semmihez se fogható öröme.
– Itt voltak! Megtalálták a bogyókat!
– Látod, megmondtam – mosolygott diadalmasan a fiú, majd kicsit aggodalmasabban hozzátette – És láttad őket?
A lányka égkéken ragyogó szemeire fátyolfelhőt vont a bűntudat elkeseredése.
– Elaludtam… – suttogta, majd néhány pillanat múlva újra felragyogott az arca. – Gyere! Szedjünk újakat! Most biztosan sikerül ébren maradnom!
Lelkesedésében már el is kapta Harold kezét, és nekiiramodott, de a fiú nem mozdult, így Lydia, mint egy pórzára kötött kiskutya, megtorpant.
– Gyere! – nógatta egyetlen barátját, az egyetlen gyemreket a birtokon, az egyetlen személyt, akivel szót értett, és aki nem kezelte őt magát is úgy, mint egyet a szép, törékeny porcelánbabák közül, amiket csak nézni volt szabad, nehogy koszos legyen a ruhácskájuk széle.
– Nem mehetek – vágott lemondó grimaszt – dolgoznom kell.
– Akkor segítek, – kiáltott lelkesen, ami a fiút jobban megdöbbentette, mint eddig bármi a nap során – és utána együtt megyünk!
– Nem segíthetsz – mondta értetlenül nézve az apró kislányt.
– Miért?
– Hát azért…
Bár igyekezett valami megfelelő indokot találni, csupa olyasmi jutott eszébe, amivel megbántaná a lányt, és ezt a világért sem akarta.
– Azért, mert ez férfi munka – zárta le egy egyszerű kézlegyintéssel. A férfiak mindig ilyesmit mondanak, ha nem akarják, hogy a nők ott lábatlankodjanak.
– Hát jó – vont vállat csalódottan a lányka.
– Egyébként is… menj vissza reggelizni, mielőtt keresni kezdenének! Megcsinálom a munkát, és utána találkozunk, jó?
Nem tudta nézni a bánatot és a csalódottságot a lány arcán.
Mennyire megbánta már, hogy azért a pár pillanatért odaadta a bogyókat. Egész éjjel attól félt, hogy reggel, amikor Lydia felébred, és ott találja a bogyókat az ablakában, ahol hagyta, csalódik majd. Benne, és a tündérekben…
– Jó – egyezett bele – de siess. Reggeli után fel kell olvasnom a mamának, akkor mindig elszundikál, és akkor ki tudok jönni. Addigra végzel?
– Remélem.
Nézte, ahogy a lány elszaladt. Tudta, mennyire hiányozni fog, ha eltelik a nyár, és elmegy. Hazamennek a városba, ő pedig itt marad az apjával. Megint csak felnőttek lesznek körülötte, és nem marad egy lélek sem, akit érdekelne, mit álmodott…
Szerette, amikor Lydia ezt megkérdezte tőle, és amikor a kislány is elmesélte saját álmát. Minden délelőtt. Egyszer sem mulasztotta el. Harold néha hazudott, nem mindig emlékezett az álmaira, de le akarta nyűgözni a lányt, és a világért sem akarta elveszíteni ezeket a már-már szertartássá váló pillanatokat.
Végzett a munkával, és a szokott helyen várt. Már messziről észrevette, ahogy a kislány a füves területen átvágva felé sietett. A nyári nap délelőtti fénye aranyba vonta a leány lobogó fürtjeit. Meglepően meleg volt ez a nyár, meleg és tiszta, a fiú pedig hálás volt ezért, hisz tudta, ha esni kezd, nem játszhatnak többé titkon együtt a fák takarásában. Akkor nem látja majd Lydiát, és az egész napja a szegényes, sötét kis házban telik, vagy az istállóban, és egyetlen öröme Maude néni kenyérpudingja lesz, vasárnaponként.
Újra elmentek a bokrokhoz bogyót szedni a tündéreknek, aztán másnap újra.
Harold kiejtette a kenyérszeletet a kezéből, ahogy a kislány berontott az ajtón.
Jó ég! Szerencse, hogy az apja korán kiment ma az istállókhoz, mert ezt nem magyarázná ki…
Megragadta a kezét, és kihúzta a szegényes viskóból, be a ház mögé, a bokrok közé.
Lydia, mintha csak érezte volna a feszültséget, csendben maradt, és csak akkor szólalt meg újra, amikor már „elrejtőztek”. Hangján, hiába próbált suttogni, átütött az izgalom és a felfedezés semmihez se fogható öröme.
– Itt voltak! Megtalálták a bogyókat!
– Látod, megmondtam – mosolygott diadalmasan a fiú, majd kicsit aggodalmasabban hozzátette – És láttad őket?
A lányka égkéken ragyogó szemeire fátyolfelhőt vont a bűntudat elkeseredése.
– Elaludtam… – suttogta, majd néhány pillanat múlva újra felragyogott az arca. – Gyere! Szedjünk újakat! Most biztosan sikerül ébren maradnom!
Lelkesedésében már el is kapta Harold kezét, és nekiiramodott, de a fiú nem mozdult, így Lydia, mint egy pórzára kötött kiskutya, megtorpant.
– Gyere! – nógatta egyetlen barátját, az egyetlen gyemreket a birtokon, az egyetlen személyt, akivel szót értett, és aki nem kezelte őt magát is úgy, mint egyet a szép, törékeny porcelánbabák közül, amiket csak nézni volt szabad, nehogy koszos legyen a ruhácskájuk széle.
– Nem mehetek – vágott lemondó grimaszt – dolgoznom kell.
– Akkor segítek, – kiáltott lelkesen, ami a fiút jobban megdöbbentette, mint eddig bármi a nap során – és utána együtt megyünk!
– Nem segíthetsz – mondta értetlenül nézve az apró kislányt.
– Miért?
– Hát azért…
Bár igyekezett valami megfelelő indokot találni, csupa olyasmi jutott eszébe, amivel megbántaná a lányt, és ezt a világért sem akarta.
– Azért, mert ez férfi munka – zárta le egy egyszerű kézlegyintéssel. A férfiak mindig ilyesmit mondanak, ha nem akarják, hogy a nők ott lábatlankodjanak.
– Hát jó – vont vállat csalódottan a lányka.
– Egyébként is… menj vissza reggelizni, mielőtt keresni kezdenének! Megcsinálom a munkát, és utána találkozunk, jó?
Nem tudta nézni a bánatot és a csalódottságot a lány arcán.
Mennyire megbánta már, hogy azért a pár pillanatért odaadta a bogyókat. Egész éjjel attól félt, hogy reggel, amikor Lydia felébred, és ott találja a bogyókat az ablakában, ahol hagyta, csalódik majd. Benne, és a tündérekben…
– Jó – egyezett bele – de siess. Reggeli után fel kell olvasnom a mamának, akkor mindig elszundikál, és akkor ki tudok jönni. Addigra végzel?
– Remélem.
Nézte, ahogy a lány elszaladt. Tudta, mennyire hiányozni fog, ha eltelik a nyár, és elmegy. Hazamennek a városba, ő pedig itt marad az apjával. Megint csak felnőttek lesznek körülötte, és nem marad egy lélek sem, akit érdekelne, mit álmodott…
Szerette, amikor Lydia ezt megkérdezte tőle, és amikor a kislány is elmesélte saját álmát. Minden délelőtt. Egyszer sem mulasztotta el. Harold néha hazudott, nem mindig emlékezett az álmaira, de le akarta nyűgözni a lányt, és a világért sem akarta elveszíteni ezeket a már-már szertartássá váló pillanatokat.
Végzett a munkával, és a szokott helyen várt. Már messziről észrevette, ahogy a kislány a füves területen átvágva felé sietett. A nyári nap délelőtti fénye aranyba vonta a leány lobogó fürtjeit. Meglepően meleg volt ez a nyár, meleg és tiszta, a fiú pedig hálás volt ezért, hisz tudta, ha esni kezd, nem játszhatnak többé titkon együtt a fák takarásában. Akkor nem látja majd Lydiát, és az egész napja a szegényes, sötét kis házban telik, vagy az istállóban, és egyetlen öröme Maude néni kenyérpudingja lesz, vasárnaponként.
Újra elmentek a bokrokhoz bogyót szedni a tündéreknek, aztán másnap újra.
Lydia minden este elaludt várakozás közben,
bármilyen hévvel is fogadkozott, hogy kitart. De miután eloltották szobájában
az összes fényt, nem volt képes sokáig ébren maradni. Egyik éjjel hallotta,
hogy a nagy szalonban az állóóra elüti az éjfelet, majd a fél egyet, és
büszkeségében rendkívül izgatott lett, remélve, hogy ha kell, hajnalig kitart.
De végül lehunyta a szemét egy pillanatra. Csak egy pillanatra, mert nagyon
égett, csak egy pillanatra, mert az alatt nem szalaszthat el semmit, egyetlen pillanatra…
De a következő pillanat hosszabb lett, és a rákövetkező annál is hosszabb, míg
végül a fáradtságtól beleszédült az öntudatlanságba.
Borzalmas rikoltásra ébredt, ehhez hasonló hangot nem hallott még talán soha az előtt. Felriadt, és rettegve kiáltott segítségért. Odakint sötét volt, az ablak felől nem sütött a hold, most először sűrű felhők takarták az eget, rejtették el a természet csodás fényeit, a csillagokat és a holdat, melyeket csak itt, nagyapja birtokán láthatott teljes szépségükben tündökölni, odahaza soha.
De most nem látta éjjeli barátait, rettegve húzódott a takaró alá, fülében még mindig ott csengett a borzalmas kiáltás, és ő maga is vékony hangon sivítva anyját, apját, nevelőjét hívta.
Odette kisasszony, a francia nevelőnő nyitott be, összehúzva magán éjjeli ruházata fölé kapott köntösét, fél kézzel a lámpást tartva, melynek lobogó, táncoló lángja elvarázsolta a máskor békés gyerekszobát.
– Dhágám, mi töhtént? – ült a gyermek mellé az ágyra, de amikor az apa is megérkezett, felemelkedett, és szégyenkezve igazgatta főkötőjét.
– Mi volt ez a zaj?
Lydia elsírta magát, és nem tudott válaszolni. Mit is mondhatott volna? Hogy tündéreket akart látni, és ezért bogyókat tett nekik az ablakba? Tündérbogyók… a legfinomabb csemege számukra… ott volt reszkető ajkain a magyarázat, de nem volt képes szavakat formálni, csak bámult, riadt, hatalmas szemekkel az ablak felé.
Apja ösztönösen indult el arra, és –bár mire a néhány lépést megtette, és odaért– hitetlenség ült ki az arcára, azért megtaszította az üveget, ami teljes döbbenetére kinyílt. Nem volt zárva. Kinézett, le, a föld felé, fentről, az emeleti ablakból, és rémülten felkiáltott.
– Istenem! Odette! Azonnal vigye a szobájába Lydiát, és ne jöjjenek ki!
A nevelőnő riadtan engedelmeskedett, és bár a kislányt nehéz volt végighúzni a folyosón, mert sírva követelte szüleit, ezúttal nem engedhetett. Magával vitte, egy percen belül zár kattant, és mindketten foglyok voltak a folyosó végi, kicsi, ósdin berendezett szobában. Odakint hamarosan futkosás, kiabálás támadt, valaki, egy asszony felzokogott, és utasítások harsantak… úgy tűnt, kettejükről mindenki megfeledkezett.
Borzalmas rikoltásra ébredt, ehhez hasonló hangot nem hallott még talán soha az előtt. Felriadt, és rettegve kiáltott segítségért. Odakint sötét volt, az ablak felől nem sütött a hold, most először sűrű felhők takarták az eget, rejtették el a természet csodás fényeit, a csillagokat és a holdat, melyeket csak itt, nagyapja birtokán láthatott teljes szépségükben tündökölni, odahaza soha.
De most nem látta éjjeli barátait, rettegve húzódott a takaró alá, fülében még mindig ott csengett a borzalmas kiáltás, és ő maga is vékony hangon sivítva anyját, apját, nevelőjét hívta.
Odette kisasszony, a francia nevelőnő nyitott be, összehúzva magán éjjeli ruházata fölé kapott köntösét, fél kézzel a lámpást tartva, melynek lobogó, táncoló lángja elvarázsolta a máskor békés gyerekszobát.
– Dhágám, mi töhtént? – ült a gyermek mellé az ágyra, de amikor az apa is megérkezett, felemelkedett, és szégyenkezve igazgatta főkötőjét.
– Mi volt ez a zaj?
Lydia elsírta magát, és nem tudott válaszolni. Mit is mondhatott volna? Hogy tündéreket akart látni, és ezért bogyókat tett nekik az ablakba? Tündérbogyók… a legfinomabb csemege számukra… ott volt reszkető ajkain a magyarázat, de nem volt képes szavakat formálni, csak bámult, riadt, hatalmas szemekkel az ablak felé.
Apja ösztönösen indult el arra, és –bár mire a néhány lépést megtette, és odaért– hitetlenség ült ki az arcára, azért megtaszította az üveget, ami teljes döbbenetére kinyílt. Nem volt zárva. Kinézett, le, a föld felé, fentről, az emeleti ablakból, és rémülten felkiáltott.
– Istenem! Odette! Azonnal vigye a szobájába Lydiát, és ne jöjjenek ki!
A nevelőnő riadtan engedelmeskedett, és bár a kislányt nehéz volt végighúzni a folyosón, mert sírva követelte szüleit, ezúttal nem engedhetett. Magával vitte, egy percen belül zár kattant, és mindketten foglyok voltak a folyosó végi, kicsi, ósdin berendezett szobában. Odakint hamarosan futkosás, kiabálás támadt, valaki, egy asszony felzokogott, és utasítások harsantak… úgy tűnt, kettejükről mindenki megfeledkezett.
Hárman toporogtak a
test fölött.
Az ég, mintha csak érezné az emberi félelmet, mely odalent összpontosult a birtok házának komor, magas falai alatt, most lassan egy-egy cseppet hullajtott alá. Az egyik a sápadt arcra hullott, és úgy gördült le, követve az ívét, halovány nyomot hagyva a föld felé távoztában, akár egy könnycsepp.
Az öreg lord megborzongott.
– Meghalt? – kérdezte egy reszkető női hang mögülük.
– Attól félek. Emeljük fel, és vigyük be. Valaki ébressze fel Blacksmitht és küldjetek orvosért, hátha még nem késő…
Ketten hajoltak le, és emelték fel a fiú. Teste nem volt túlságosan nehéz, és ahogy karjukba vették, azonnal tudták, nincs tovább. Feje természetellenesen hanyatlott hátra, tenyeréből egyenként hullottak a sötét, kékes foltot hagyó bogyók…
Az ég, mintha csak érezné az emberi félelmet, mely odalent összpontosult a birtok házának komor, magas falai alatt, most lassan egy-egy cseppet hullajtott alá. Az egyik a sápadt arcra hullott, és úgy gördült le, követve az ívét, halovány nyomot hagyva a föld felé távoztában, akár egy könnycsepp.
Az öreg lord megborzongott.
– Meghalt? – kérdezte egy reszkető női hang mögülük.
– Attól félek. Emeljük fel, és vigyük be. Valaki ébressze fel Blacksmitht és küldjetek orvosért, hátha még nem késő…
Ketten hajoltak le, és emelték fel a fiú. Teste nem volt túlságosan nehéz, és ahogy karjukba vették, azonnal tudták, nincs tovább. Feje természetellenesen hanyatlott hátra, tenyeréből egyenként hullottak a sötét, kékes foltot hagyó bogyók…
Az ifjú lord hajnalban
elutazott a családjával. Rettentő dühvel támadt mindenkire, aki csitítani
próbálta, és majdnem megverte a gyászoló apát, azt állítva, hogy a fiú a lánya
ablakában leskelődött. Lydia zokogott, és amikor szülei nem engedték, hogy
elmenjen a temetésre, az egykori kedves, szófogadó, életvidám kislány örökre
odaveszett. Csak ült a szobájában, nem játszott többé babákkal, nem
zongorázott, és nem olvasott meséket, nem tanult táncolni, hiába kérték, vagy
fenyegették. Csak ült, sírt, és tündérekről beszélt.
Apja dühe egyre nőtt, és a tehetetlenség, mely táplálta, lassan teljes érdektelenséggé fakította. Két évvel az események után már csak a nevelőnő nyitotta ki Lydia szobájának ajtaját, és amikor testvére született, ez szinte véglegessé vált.
Bármennyire is akarta, Lydia nem térhetett vissza a birtokra, apja megtiltotta, és amikor nagyszülei gyengeségükre hivatkoztak, amiért nem jöhetnek a városba, ez sem változtatta meg döntését. A negyedik évben azonban tragédia érte a családot, és a temetés után, özveggyé vált édesanyja szüleinél keresve menedéket, mégiscsak visszatért lányaival a házba.
Mr. Blacksmith elhagyta a birtokot, bár az öreg lord, és felesége egyetlen pillanatig sem értettek egyet vejük vádaskodásával, ami Harold halálának körülményeire utaltak. Mégis… melyik összetört szív lenne képes gyógyulni, ha rózsabokor ágai tartják szorosan tüskéiket a vérző húsba mélyesztve?
A lovász képtelen volt a ház közelébe menni, ha mégis, minduntalan fia összetört holttestét látta, a vért, mely a fűre ragadt, és az eső lassan mosta csak el, a sápadt, maszatos arcot, és a betört koponyát… Mintha ott állt volna, vádlón, számon kérően „miért nem vigyáztál rám, apám?!”
A lord nem marasztalta túl sokáig. Néha hallott róla, hogy sosem lett már a régi megbízható munkaerő, minden pénzét elitta, és alkalmi munkákból élt, rokonoknál húzva meg magát, alamizsnán tengődve. Bár sajnálta egykori szolgája sorsát, nem tudott segíteni rajta. Ha egy embernek nincs már célja az életben, nem is él…
Apja dühe egyre nőtt, és a tehetetlenség, mely táplálta, lassan teljes érdektelenséggé fakította. Két évvel az események után már csak a nevelőnő nyitotta ki Lydia szobájának ajtaját, és amikor testvére született, ez szinte véglegessé vált.
Bármennyire is akarta, Lydia nem térhetett vissza a birtokra, apja megtiltotta, és amikor nagyszülei gyengeségükre hivatkoztak, amiért nem jöhetnek a városba, ez sem változtatta meg döntését. A negyedik évben azonban tragédia érte a családot, és a temetés után, özveggyé vált édesanyja szüleinél keresve menedéket, mégiscsak visszatért lányaival a házba.
Mr. Blacksmith elhagyta a birtokot, bár az öreg lord, és felesége egyetlen pillanatig sem értettek egyet vejük vádaskodásával, ami Harold halálának körülményeire utaltak. Mégis… melyik összetört szív lenne képes gyógyulni, ha rózsabokor ágai tartják szorosan tüskéiket a vérző húsba mélyesztve?
A lovász képtelen volt a ház közelébe menni, ha mégis, minduntalan fia összetört holttestét látta, a vért, mely a fűre ragadt, és az eső lassan mosta csak el, a sápadt, maszatos arcot, és a betört koponyát… Mintha ott állt volna, vádlón, számon kérően „miért nem vigyáztál rám, apám?!”
A lord nem marasztalta túl sokáig. Néha hallott róla, hogy sosem lett már a régi megbízható munkaerő, minden pénzét elitta, és alkalmi munkákból élt, rokonoknál húzva meg magát, alamizsnán tengődve. Bár sajnálta egykori szolgája sorsát, nem tudott segíteni rajta. Ha egy embernek nincs már célja az életben, nem is él…
Lydia az ablaknál állt.
Szobájában, ahogy az óta az este óta mindig, most is égett a tartó mindhárom
ágában a gyertya. Odette sokáig nem
hagyta magára, csak amikor már alvást színlelt, ez volt az első estéje itt,
újra, régi gyerekszobájában.
Semmi sem változott az elmúlt évek hosszú napjai alatt.
A porcelánbabák ugyanúgy ültek a polcon, és a kis ládán, ha le is porolták őket, valószínűleg csak tollseprűvel, mert éppen úgy fogták egymás kezét, ahogyan Lydia elrendezte őket azon a régi estén, egy elfeledett, másik életben. Elhúzta a függönyt, és kilesett a parkra. A hold most tündöklőn ragyogott, mintha nem lenne erő, mely felhő mögé kényszeríthetné. A falat benőtt repkény milliárd kígyóként kúszott felé a földről, színüket az éj olyan mélytüzű, haragos sötétre változtatta, mely jobban emlékeztetett a feketére, mint eredeti színére.
A lány reszkető kézzel érintette meg, és lökte ki az ablakot, éppen, ahogy apja tette azon az éjszakán. Lenézett. Szíve hevesen vert, elméjét és lelkét fojtó csomókkal, kegyetlenül béklyózta a rettegés, mit fog látni…
Odalent csend volt, nem moccant semmi, még az éji állatok nesze sem hallatszott. Mintha minden halott lett volna, mintha a szív is megállna, nehogy dobbanásával olyasmit zavarjon föl, melynek álma-végezte az élet vesztét jelentené.
Felnézett. A hold fényénél egy alakot látott a parkban, tíz év forma fiút, pimasz mosollyal, büszkén nézett fel az ablakra, és mintha egyenesen őt kereste volna…
Elhátrált az ablaktól, magára kapta a köpenyét, és ahogy volt, mezítláb, hálóköntösben rohant ki a szobájából. Érezte a lépcső fájának erezetét a bőrén, ahogy leszaladt rajta, minden lépésnél döndülésnek hallotta, ahogy könnyed testének súlyával terhelt talpa a fokokhoz ért, és csak remélhette volna, hogy senki nem hallja meg távozását, ha ilyesmire egyáltalán képes lett volna gondolni.
Nehezen nyílt az ajtó, teljes súlyával neki kellett feszülnie, de amint résnyire kitárult, kibújt, és mint a kismadár, aki végre kiszabadult a kalitkából, szaladt, repült a parkon át, lábaival alig érintve a füvet, arrafelé, ahol az előbb az alakot sejtette.
A hold ezüstlő fénye élesen rajzolta ki árnyékát, sötét kontúrt vetett minden rebbenő hajszála alabástromfehér bőrére, és hógyolcs éjjeli ruhájára. Zihálva megállt, és úgy kémlelt körül, mint a bújócskázó gyermek, aki tudja, hogy megtalálhatja játszópajtását, de egyelőre nem érzi, merre induljon.
Itt volt. Az imént még itt volt, ezt mondogatta magában –feleslegesen. Tisztában volt vele, hogy mit látott, és tisztában volt vele, hogy mindez lehetetlen. Annyira akarta, hogy igaz legyen, hogy újra találkozhasson Harolddal…
Amióta megérkeztek a birtokra, amióta leszállt a kocsiról, leste az utat, a bokrokat, az istállót és a cselédek házait, várva, remélve, hogy felbukkan, hogy újra láthatja, hogy nem halt meg, vagy ha igen, visszajön, hogy újra megnevettesse, és elmesélhesse álmait… rémálmait, melyek az óta a nap óta kísértik, rémálmait, melyben a fiúval együtt menekül, vagy szüntelen keresi, nem bukkanva rá, érezve a jelenlétét, a közelségét, de sosem pillantva meg…
Kezébe temette az arcát, és leguggolva zokogni kezdett.
Nincs itt.
Annyira vágyta, remélte, hitte… hinni akarta!
És nincs itt.
Könnymaszatos arcát a holdra emelve kérdőn imára kulcsolta kezeit. Miért? Miért kellett így történnie?
Langyos szél suhant át a parkon, és mintha halk, alig hallható hangot hozott volna magával. Lydia megtörölte az arcát, és az erdő távoli fái felé pillantott. Valami moccant az első fák közt, valami, ami szinte azonnal eltűnt, de még egyszer megcsillant, mielőtt azt hihette volna, álmodik.
Felemelkedett. Maga sem értette miért, de nekiiramodott, és szaladt, szalad a cserjés felé, nem törődve sárral, gallyakkal, kiálló, helyes kövekkel. Érezte, ahogy lába megbicsaklik rajtuk, érezte, ahogy a bőrébe marnak és a húsába vágnak, érezte a fájdalmat, de csak tompán, alig felfoghatóan, mintha csak emlék lenne, egy másik életé, azé, amit négy éven át élt, és most éppen elhagyni készült.
Megállt.
Kifulladva, levegőért kapkodva, világos, búzaszín haját összekócolta az éjjeli szél, ruhája koszos volt és nedves, de mindezzel mit sem törődött.
A csermelyt még mindig nem tudta egyedül átugrani, hát belelépett a hideg, sodró vízbe, és lábszár középig merült bele, de nem törődött ilyesmivel. Hálóruhája sárosan, vizesen tapadt a lábára, és minden lépésnél úgy tekeredett lábai köré, mintha kötelekkel húznák vissza – vissza a rabságba, vissza az életébe.
Végül újra megállt. Hatalmas, kék szemei döbbenten meredtek a bokorra, melynek kék bogyóit szinte világítani vélte a hold fényében.
– Miért vagy itt?
A suttogó hang vékony volt, csengő, és olyan vidám, amilyet nem hallott már nagyon-nagyon régen.
Nem tudott válaszolni. Kinyitotta a száját, de nem jött ki hang rajta. Csak reszketett, a hidegtől, az indulatoktól, a félelemtől.
– Ej, te lány, mondtam, hogy nem szabad kiszöknöd!
Lélegzetét visszafojtva, reszkető szívvel és remegő ajkakkal pördült meg tengelye körül, haja fennakadt egy bokor ágán, és a hold fényében sokkal fakóbb, és sokkalta sejtelmesebb fényben tündökölt, mint egykor a nyári napsugárban.
Harold a mohás kövön ült, halovány kezét a bokor felé nyújtotta, hogy elérje az apró, sötét gyümölcsöket.
– Látod… mondtam, hogy szeretik.
Lydia zihálva, hitetlenül bámult, apró, aranyló lények röppentek elő, és tépték a bogyókat, hogy aztán boldog zizegéssel tovaszálljanak.
– Harold…– suttogta.
A fiú felemelkedett, és felé lépett. Járása könnyed volt, és légies, alakja szokatlanul halovány, és egykor barna fürtjeit mintha egészen homokszínűvé szívta volna a nap… de vonásai mit sem változtak. Még így, hogy a lány már túlhaladta a korát is majdnem egy egész fejjel magasabb volt nála, és amikor megállt mellette, megérintette a haját.
– Megnőttél, kicsilány.
– Te…
– Szép lettél. És biztosan még most is nagyon okos vagy…
– Te… meghaltál…
Harold lehajtotta a fejét, és grimaszolt… éppen, ahogy régen.
– Sajnos.
A bokor mellett már nem csak a bogárnyi-apró aranyló teremtményeket látta, hanem félember, és ember nagyságú lényeket, akik a bokor körül sürgölődtek.
– Meghaltál… Az én hibám! – sírta el magát újra a leány, és könnyei végiggördülve arcán eltűntek a köntös nehéz, bársony ráncain.
– Lezuhantál… Felmásztál a bogyókért, és lezuhantál…
Harold az arcát tanulmányozta, mintha gondolataiban, vagy az érzéseiben akarna olvasni, majd lassan bólintott.
– Az én hibám – zokogta a lány, és egy fatörzsre rogyva kezébe temette az arcát. – Azért tetted, mert azt mondtam, ha nem jönnek a tündérek, megmondalak, és nem játszom veled…
Harold megérintette a vállát, és egészen közel hajolt hozzá.
– Azért tettem, mert szerettem, ahogy reggel mosolyogtál. Szerettem, hogy boldoggá tesz az, hogy elhiszed, a tündérek eljöttek hozzád az éjjel. Azért tettem, hogy nevess. Azért, hogy elfelejts mindent, és ne akarj mást, mint itt lenni, velem.
– Lezuhantál… és meghaltál… Szellem vagy…? – súgta alig hallhatóan, és lehunyta a szemét, mintha így a tudni sem akart választ nem hallhatná.
– Szerinted annak látszom? – nevetett a fiú, és Lydia nem tudta megállni, hogy fel ne nézzen.
Harold félig elfordult, és hátán két áttetsző, alig látható szárny feszült, megrebbenve, ahogy mozgatta őket.
– Ez… nem lehet…
– Lezuhantam – hagyta mintegy jóvá bólintva. – Megcsúsztam, nem tudtam megkapaszkodni, és meghaltam. A markomban ott voltak a bogyók, és a tündérek eljöttek érte… Azt mondták, olykor kiválasztanak az emberek közül valakit, akit magukkal visznek.
– Tündér lettél…
A lány hangjába nem vegyült egy cseppnyi kétely sem, mégis úgy mondta, hogy szinte maga sem hallotta. Hangját elfátyolosította a sírás, és lelkének eltemetett, mélységes fájdalma, mely egyszerre tört elő négy évi rabságából, és rontott rá minden erejével.
Harold felnevetett, nevetésében éppen az a csengő jókedv áradt szét, mint a tündérekében korábban. Felemelkedett a földről, és körbefordult a levegőben, majd leszállt Lydia előtt.
– Megígértem, hogy megkérem őket, hogy játszanak veled…
– Nem akarok visszamenni… – rázta meg a fejét a lány, mintha máris véget ért volna az éjjel. – Itt akarok maradni…
– Rád várnak odahaza. Az anyukád, a nagymamád…
– Nem hiányzok én már senkinek – hajtotta le a fejét, és biztos volt benne, hogy így is van.
Semmi sem változott az elmúlt évek hosszú napjai alatt.
A porcelánbabák ugyanúgy ültek a polcon, és a kis ládán, ha le is porolták őket, valószínűleg csak tollseprűvel, mert éppen úgy fogták egymás kezét, ahogyan Lydia elrendezte őket azon a régi estén, egy elfeledett, másik életben. Elhúzta a függönyt, és kilesett a parkra. A hold most tündöklőn ragyogott, mintha nem lenne erő, mely felhő mögé kényszeríthetné. A falat benőtt repkény milliárd kígyóként kúszott felé a földről, színüket az éj olyan mélytüzű, haragos sötétre változtatta, mely jobban emlékeztetett a feketére, mint eredeti színére.
A lány reszkető kézzel érintette meg, és lökte ki az ablakot, éppen, ahogy apja tette azon az éjszakán. Lenézett. Szíve hevesen vert, elméjét és lelkét fojtó csomókkal, kegyetlenül béklyózta a rettegés, mit fog látni…
Odalent csend volt, nem moccant semmi, még az éji állatok nesze sem hallatszott. Mintha minden halott lett volna, mintha a szív is megállna, nehogy dobbanásával olyasmit zavarjon föl, melynek álma-végezte az élet vesztét jelentené.
Felnézett. A hold fényénél egy alakot látott a parkban, tíz év forma fiút, pimasz mosollyal, büszkén nézett fel az ablakra, és mintha egyenesen őt kereste volna…
Elhátrált az ablaktól, magára kapta a köpenyét, és ahogy volt, mezítláb, hálóköntösben rohant ki a szobájából. Érezte a lépcső fájának erezetét a bőrén, ahogy leszaladt rajta, minden lépésnél döndülésnek hallotta, ahogy könnyed testének súlyával terhelt talpa a fokokhoz ért, és csak remélhette volna, hogy senki nem hallja meg távozását, ha ilyesmire egyáltalán képes lett volna gondolni.
Nehezen nyílt az ajtó, teljes súlyával neki kellett feszülnie, de amint résnyire kitárult, kibújt, és mint a kismadár, aki végre kiszabadult a kalitkából, szaladt, repült a parkon át, lábaival alig érintve a füvet, arrafelé, ahol az előbb az alakot sejtette.
A hold ezüstlő fénye élesen rajzolta ki árnyékát, sötét kontúrt vetett minden rebbenő hajszála alabástromfehér bőrére, és hógyolcs éjjeli ruhájára. Zihálva megállt, és úgy kémlelt körül, mint a bújócskázó gyermek, aki tudja, hogy megtalálhatja játszópajtását, de egyelőre nem érzi, merre induljon.
Itt volt. Az imént még itt volt, ezt mondogatta magában –feleslegesen. Tisztában volt vele, hogy mit látott, és tisztában volt vele, hogy mindez lehetetlen. Annyira akarta, hogy igaz legyen, hogy újra találkozhasson Harolddal…
Amióta megérkeztek a birtokra, amióta leszállt a kocsiról, leste az utat, a bokrokat, az istállót és a cselédek házait, várva, remélve, hogy felbukkan, hogy újra láthatja, hogy nem halt meg, vagy ha igen, visszajön, hogy újra megnevettesse, és elmesélhesse álmait… rémálmait, melyek az óta a nap óta kísértik, rémálmait, melyben a fiúval együtt menekül, vagy szüntelen keresi, nem bukkanva rá, érezve a jelenlétét, a közelségét, de sosem pillantva meg…
Kezébe temette az arcát, és leguggolva zokogni kezdett.
Nincs itt.
Annyira vágyta, remélte, hitte… hinni akarta!
És nincs itt.
Könnymaszatos arcát a holdra emelve kérdőn imára kulcsolta kezeit. Miért? Miért kellett így történnie?
Langyos szél suhant át a parkon, és mintha halk, alig hallható hangot hozott volna magával. Lydia megtörölte az arcát, és az erdő távoli fái felé pillantott. Valami moccant az első fák közt, valami, ami szinte azonnal eltűnt, de még egyszer megcsillant, mielőtt azt hihette volna, álmodik.
Felemelkedett. Maga sem értette miért, de nekiiramodott, és szaladt, szalad a cserjés felé, nem törődve sárral, gallyakkal, kiálló, helyes kövekkel. Érezte, ahogy lába megbicsaklik rajtuk, érezte, ahogy a bőrébe marnak és a húsába vágnak, érezte a fájdalmat, de csak tompán, alig felfoghatóan, mintha csak emlék lenne, egy másik életé, azé, amit négy éven át élt, és most éppen elhagyni készült.
Megállt.
Kifulladva, levegőért kapkodva, világos, búzaszín haját összekócolta az éjjeli szél, ruhája koszos volt és nedves, de mindezzel mit sem törődött.
A csermelyt még mindig nem tudta egyedül átugrani, hát belelépett a hideg, sodró vízbe, és lábszár középig merült bele, de nem törődött ilyesmivel. Hálóruhája sárosan, vizesen tapadt a lábára, és minden lépésnél úgy tekeredett lábai köré, mintha kötelekkel húznák vissza – vissza a rabságba, vissza az életébe.
Végül újra megállt. Hatalmas, kék szemei döbbenten meredtek a bokorra, melynek kék bogyóit szinte világítani vélte a hold fényében.
– Miért vagy itt?
A suttogó hang vékony volt, csengő, és olyan vidám, amilyet nem hallott már nagyon-nagyon régen.
Nem tudott válaszolni. Kinyitotta a száját, de nem jött ki hang rajta. Csak reszketett, a hidegtől, az indulatoktól, a félelemtől.
– Ej, te lány, mondtam, hogy nem szabad kiszöknöd!
Lélegzetét visszafojtva, reszkető szívvel és remegő ajkakkal pördült meg tengelye körül, haja fennakadt egy bokor ágán, és a hold fényében sokkal fakóbb, és sokkalta sejtelmesebb fényben tündökölt, mint egykor a nyári napsugárban.
Harold a mohás kövön ült, halovány kezét a bokor felé nyújtotta, hogy elérje az apró, sötét gyümölcsöket.
– Látod… mondtam, hogy szeretik.
Lydia zihálva, hitetlenül bámult, apró, aranyló lények röppentek elő, és tépték a bogyókat, hogy aztán boldog zizegéssel tovaszálljanak.
– Harold…– suttogta.
A fiú felemelkedett, és felé lépett. Járása könnyed volt, és légies, alakja szokatlanul halovány, és egykor barna fürtjeit mintha egészen homokszínűvé szívta volna a nap… de vonásai mit sem változtak. Még így, hogy a lány már túlhaladta a korát is majdnem egy egész fejjel magasabb volt nála, és amikor megállt mellette, megérintette a haját.
– Megnőttél, kicsilány.
– Te…
– Szép lettél. És biztosan még most is nagyon okos vagy…
– Te… meghaltál…
Harold lehajtotta a fejét, és grimaszolt… éppen, ahogy régen.
– Sajnos.
A bokor mellett már nem csak a bogárnyi-apró aranyló teremtményeket látta, hanem félember, és ember nagyságú lényeket, akik a bokor körül sürgölődtek.
– Meghaltál… Az én hibám! – sírta el magát újra a leány, és könnyei végiggördülve arcán eltűntek a köntös nehéz, bársony ráncain.
– Lezuhantál… Felmásztál a bogyókért, és lezuhantál…
Harold az arcát tanulmányozta, mintha gondolataiban, vagy az érzéseiben akarna olvasni, majd lassan bólintott.
– Az én hibám – zokogta a lány, és egy fatörzsre rogyva kezébe temette az arcát. – Azért tetted, mert azt mondtam, ha nem jönnek a tündérek, megmondalak, és nem játszom veled…
Harold megérintette a vállát, és egészen közel hajolt hozzá.
– Azért tettem, mert szerettem, ahogy reggel mosolyogtál. Szerettem, hogy boldoggá tesz az, hogy elhiszed, a tündérek eljöttek hozzád az éjjel. Azért tettem, hogy nevess. Azért, hogy elfelejts mindent, és ne akarj mást, mint itt lenni, velem.
– Lezuhantál… és meghaltál… Szellem vagy…? – súgta alig hallhatóan, és lehunyta a szemét, mintha így a tudni sem akart választ nem hallhatná.
– Szerinted annak látszom? – nevetett a fiú, és Lydia nem tudta megállni, hogy fel ne nézzen.
Harold félig elfordult, és hátán két áttetsző, alig látható szárny feszült, megrebbenve, ahogy mozgatta őket.
– Ez… nem lehet…
– Lezuhantam – hagyta mintegy jóvá bólintva. – Megcsúsztam, nem tudtam megkapaszkodni, és meghaltam. A markomban ott voltak a bogyók, és a tündérek eljöttek érte… Azt mondták, olykor kiválasztanak az emberek közül valakit, akit magukkal visznek.
– Tündér lettél…
A lány hangjába nem vegyült egy cseppnyi kétely sem, mégis úgy mondta, hogy szinte maga sem hallotta. Hangját elfátyolosította a sírás, és lelkének eltemetett, mélységes fájdalma, mely egyszerre tört elő négy évi rabságából, és rontott rá minden erejével.
Harold felnevetett, nevetésében éppen az a csengő jókedv áradt szét, mint a tündérekében korábban. Felemelkedett a földről, és körbefordult a levegőben, majd leszállt Lydia előtt.
– Megígértem, hogy megkérem őket, hogy játszanak veled…
– Nem akarok visszamenni… – rázta meg a fejét a lány, mintha máris véget ért volna az éjjel. – Itt akarok maradni…
– Rád várnak odahaza. Az anyukád, a nagymamád…
– Nem hiányzok én már senkinek – hajtotta le a fejét, és biztos volt benne, hogy így is van.
Az óta az éjjel óta már
ő sem létezett. Az a Lydia, akit úgy szerettek, akire olyan büszkék voltak,
lezuhant a falról a barátjával együtt, és ha testben nem is szenvedett kárt,
valójában ő is szörnyethalt.
Most viszont, mintha visszakapta volna rég elveszett életét, annak minden örömével, reményével és meséjével.
– Játssz velem Harold!
– Nem vagy te már túl nagy a játszadozáshoz, kicsilány?
Lydia felemelte a fejét, és szemében a régi büszkeség újra megcsillant. Könnyes, maszatos, koszos arca sokkal inkább emlékeztetett a parasztgyerekekére, de vonásai és fennköltsége pillanatnyi kétséget sem hagytak, hogy az egykori kislány ott él még benne.
Felemelkedett a korhadt fatörzsről, és lassan a bokor felé indult. Kinyújtotta a kezét, hogy letépjen néhányat a bogyókból.
– Nem akarok oda visszamenni…
Most viszont, mintha visszakapta volna rég elveszett életét, annak minden örömével, reményével és meséjével.
– Játssz velem Harold!
– Nem vagy te már túl nagy a játszadozáshoz, kicsilány?
Lydia felemelte a fejét, és szemében a régi büszkeség újra megcsillant. Könnyes, maszatos, koszos arca sokkal inkább emlékeztetett a parasztgyerekekére, de vonásai és fennköltsége pillanatnyi kétséget sem hagytak, hogy az egykori kislány ott él még benne.
Felemelkedett a korhadt fatörzsről, és lassan a bokor felé indult. Kinyújtotta a kezét, hogy letépjen néhányat a bogyókból.
– Nem akarok oda visszamenni…
Reggel a család, és a szolgálók üresen találták Lydia kisasszony szobáját. Keresték a házban és a parkban, de nem akadtak a nyomára. Néhány órán belül készen állt egy kereső csapat, hogy átvizsgálják a környező területet, és mindent elkövessenek, hogy időben megtalálják a kislányt…
