Az alkony emlékeként a horizonton nyugvó utolsó fénypászmákat
is meghódította végül a keletről érkező sötét – csillagfestett díszletfüggönye
borult az új felvonás fölé.
Ideért az Éj.
Nem sietett, lassan lépett, maga előtt terelve a fényeket,
előbb a világosabb árnyalatokat szorítva ki, majd a felhők bíborára szórt
sötétezüst port – szürkébe hajlott innen lentről. Eltűnt lassan minden vörös,
minden sárga és minden zöld, a mély tónusú kék is követte, feketévé érlelve
önmagát.
És ahogy Ő közeledett, magával hozta az ezernyi csodát!
Léptei nyomán elsimultak az egyenetlenségek, feketévé fakult minden létező, és az
árnyak teljesen feloldódtak a valóságban. Érintése nyomán csillagok ezrei gyúltak,
és halovány, elegáns, apró gyémántokként szórták kristályszín fényüket a
világra. Rég nem hallott, ősi altató ritmusára pulzáltak a végtelen
messzeségben.
Csillagpor hullott felleghajtója alól, és a könnyed szél
keverte csillám szétterült a város fölött, megannyi álmot hintve szét.
Hisz az álmok ugyanabból az anyagból születnek, mint a
csillagok. Forrva, izzón, magukban hordva a mindenséget szállnak alá, hogy az
emberi lélek által kelljenek életre. Teljesülve pedig – talán – visszatérjenek
az Univerzumba.
Ő levette köpenyét, és szétszórta róla az új ígéret meséjét,
hogy álomba szenderítse általa a világot.
Itt volt.
Ideért az Éj, és visszatérő barátként ölelte át a Létezést,
újra egyesülve a Nyugalomban.