Nézem, ahogy színes leveleket gyűjtesz
az avarban. Sárgák, zöldek, bordók kavarognak ujjaid között. Prés alá rakod
őket, a vén lexikonok port köhögnek, ahogy lekapod őket a polcról, múlt szaguk
megcsapja az orrom. Odakint szemereg az eső, az öreg radiátor nagyokat kattanva
erőlködik, hogy felmelegítse a szobát. Papír közé rakod őket, súlyos könyvek
nehezednek a finom levelekre. Fáradt arcod nézem: így préselnek az évek is
Téged, minden átélt nap ott szárad homlokodon, a szemed sarkában, az
ezüst-deres hajadon.
Jó nézni, ahogy dolgozol. Hiányoztál
már. Mikor is láttalak utoljára? Évek? Évtizedek? Ki számolja…
Emlékszem, akkor is ősz volt, és te
ugyanígy leveleket préseltél, ugyanezekkel a kezekkel, ugyanezekkel a
mozdulatokkal. Kicsi voltam még, alig látszottam ki a földből; a nagy
csizmákban alig tudtam járni, nehézkesen totyogtam és elkeseredetten rugdostam
a térdemig érő levél szőnyeget. Te fogtad a kezem – aztán felkaptál,
megpörgettél magad körül és erősen magadhoz szorítottál. Én a nyakadba fúrtam
az arcom, bújtass el, kértelek. Gyűlölöm az őszt –mondtam, pedig arany
fényben úszott a part, a Nap lágy sugarait ezer apró csillámban verte vissza a
tó.
S lám, most megint itt vagyok. Húsz
évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek: szeretem az őszt. A dió illatot, a
kémények köhögő füst-jeleit; szeretem a sárga, bordó leveleket, ahogy a hajadba
potyognak, szeretem ezt az egész aranyba öltözött világot. Ma már nem veszel a
karodba, a mesék is egyre rövidebbek, az émelyítő kakaó helyett keserű teát
szürcsölünk. S én mégsem voltam soha ilyen édesen boldog.
Ezüst tincseidbe fonom ujjaim. S
nevetek.
