Sokan nem hisznek bennem, mert nem látnak.
Pedig ott vagyok…
Pedig ott vagyok…
Ott vagyok a fűszálon csillogó harmatcseppben, mely
megtöri a reggeli nap fényét, és magára vonja a tekintetet, akár egy
elveszített, apró ékkő.
Ott vagyok a hópelyhek szimmetriájában, minden
lehulló, lélekként suhanó, tiszta, fehér kristály szélén ott ülök, és ott
vagyok a szélben, mely könnyedén alá kap a pelyheknek. Ott vagyok, amikor
lehullva csipketakaróvá állnak össze, és díszbe öltöztetik a világot, egy új
élet, új kezdet reményével, a keresztelő takaró, és a menyasszonyi ruha
fehérségével.
Ott vagyok a holdfény vetette árnyakban, és az
ezüstlő sugarakban. Ott vagyok az összefonódásukban, a fény és a sötét tangójának
minden rezdülésében, minden lépésében, minden ritmusos eltaszításban, és
visszahúzásban. Ott vagyok, ahol összesimulnak, és életet adnak a másiknak
önnön létükkel.
Ott vagyok az élettől duzzadó bimbó mellett, amikor
végül kipattan, és gyűrt, álmos szirmait először bontogatja a napfényt keresve.
Ott vagyok a szivárványban, amit minden gyerek oly
hévvel keres, és bárkit képes egy pillanatra visszaröpíteni abba a varázslattal
teli korba.
Ott vagyok az arcodon legördülő könnycseppben, mely
végül a semmibe vész néhány pillanatnyi lét után, felejtésre ítélve – de az én
lelkemen beforraszthatatlan sebhelyeket hagy.
Ott vagyok a félmosoly legrejtettebb szegletében, és
a boldog kacagás visszhangjában.
Ott vagyok a reszketésben, amikor a fióka először
próbálja szárnyának erejét, és elhagyva a fészek biztonságát, rádöbben, hogy
nem elveszíti, hanem elkezdi életét. Ott vagyok az első szárnyalásban, és
minden továbbiban, mely elszakít, és belesimít a világba, mely a felhők fölé
emel, és visszahoz a földre, a mámorában, veszélyében, és bizonyosságában.
Ott vagyok a haldokló végső sóhajában, és a
virrasztó gyertya lángjában.
Ott vagyok a csillagok ragyogásában, a gyémántporral
behintett fátyol minden ráncában, és az éji égbolt kecses ívében.
Ott vagyok a pillantásban, mely elmélázva, álmodozva
kutatja a felhők lassú vándorlását, a mesékben, melyekhez tejszín alakot sző a
képzelet.
Ott vagyok, amikor a pillangó kitör a bábból, és
hosszú, kényszeredett gémberedettségéből szabadulva először érzi meg a fény
ízét, és először tárja ki frissen növesztett szárnyát.
Ott vagyok az összetört szív minden kihulló
vércseppjében, és ott vagyok a simításban, mely igyekszik összeforrasztani a
sebet. Ott vagyok a fájdalom lassú múlásában, és a remény újjáéledésének
pillanatában.
Ott vagyok a langyos esti szél suttogásában, és az
éjjel illataiban, melyek hiába változnak évszakról évszakra, tisztábbak a
nappal bármely illatánál.
Ott vagyok a szívdobbanásban, amikor a leendő anya
először érzi gyermeke mozgását, és kezeit hasára szorítva reménykedve vár. Ott
vagyok a születés fájdalmában, és az első érintés boldogságában, ott vagyok a
felsíró gyermek hangjában, és az azt követő megkönnyebbült sóhajban.
Ott vagyok a levél színében, a rügyfakadás
mélyzöldjében, a lassú sárgulásban, és a rozsdaszín lehullásban.
Ott vagyok a bíztatásban, a küzdésben, és a célba
érés pillanatának dicsőségénél. Ott vagyok a kitartásban, és a feladás
nehézségénél.
Ott vagyok, amikor tükörbe nézel, és félve keresed,
vagy próbálod rejteni a hibákat – pedig én tudom, hogy hibátlan vagy, egy
csoda, épp olyan, amilyennek lenned kell! Ott vagyok, és magamat látom a
szemedben, a félelmedben, a fájdalmadban, az örömödben, a reményedben. Megfogom
a kezed, és igyekszem elhitetni veled, hogy érdemes kilépned az ajtón, és
keresni, meglátni, megtalálni mindazt, ami rajtad kívül is jó.
Hogy ki vagyok?
Szerintem tudod.
Sokan nem hisznek bennem, mert nem látnak.
Pedig ott vagyok…
Szerintem tudod.
Sokan nem hisznek bennem, mert nem látnak.
Pedig ott vagyok…