Nyári Alkonyok









Nyár Esti Merengés


Alkonyi fényben fürdik a táj,
Az esti csendben jázmin illat dereng,
Szirom hull alá, nincs akadály,
Rövid-örök útján táncolva kereng.

Langyos szellőt hoz most az este,
Emlék-illattal, lágy mesékkel telit,
Világom gyenge pírral festve,
Álomfényű ábránd-érzéssel telít.

Az Emlék gyermekét ringatja
a Jövőt, ki még alszik mosolyogva,
Az arcát lágy szél simogatja,
Míg őrzi álmát két kezébe fogva.

Új fénypalástot ölt most a múlt,
Rég eltűnt gondok angyalszárnyon szállnak,
Ily estén a bú mosolyba fúl,
S édes-bús regék szép mesékké válnak.

A fényfátyol, mi hegytől égig ér,
Est szárnyon közelgő remény - lényeged,
Langyos éjt és álmokat ígér,
S jázmin illattal tölti meg az eget.




Nosztalgia



Lágy estellés a tájat becézi,
Nyug-vörös fénye szívem igézi,
Pille szárnyán megcsillan,
                    elillan
Régi alkonyok báját idézi.

Felrémlik a múlt homályos árnya,
Messze visz az emlékezés vágya,
Magasan fent lebegő
                    remegő
Hajdan-álmok elveszett szárnya.

Vadvirággal pompázó nyári rét,
Kacajjal ringató gyermeki lét,
Régi mesék dallama,
                    balzsama,
Búcsúzó fény súg nekem ó igét.


A régi rét, a régi táj, a ház

A meséken megkopott már a máz.
Emlékektől roskatag
                    vén falak,
Köztük hány mostba-kúszó gaz tanyáz

Halkan rebben a múlt tündérszárnya,
Álom-emlékek hű őr-árnya
Ködbe vesző, hallgatag
                    bús alak,
Lassan beolvad az est-homályba







Alkonyi angyal


Kristálykék égboltnak fennragyogó éke
Rőtfényű visszképét tótükörben lelte.
Ibolya palástot húz lassan az égre.
Sárgul már titkon a zöld levelek lelke.
Zizzen az esti kép közelgő léptedre...